Ha feledhetetlenül egyedi várost akarsz látni, menj Beirútba, a libanoniak bulifüggő, híres-hírhedt fővárosába. Beirút maga sok tekintetben szimbólum: a pusztító polgárháború, a töretlen életélvezet, az esztelen dekadencia, de két nagy civilizáció tökéletes koegzisztenciájának is a jelképe ez a semmihez sem fogható, ám mégis minden elemében valahonnan ismerős város. Beirút a beirútiaké, egy helyi mondás szerint a Beirútban maradottak az elmenteket irígylik, mert megszabadultak ettől a várostól, míg a messzeségben élők az otthon maradottakkal cserélnének, mert azok ott lehetnek Beirútban és élvezhetik lüktetését. 
S valóban a város megállás nélkül lüktet és pulzál s az élet tényleg ilyen ambivalens szinte minden téren. Beirútban emellett a történelmet is meg lehet élni: ugyan az első föníciai lépésekből már semmi nem maradt, a görög s bizánci időknek még látható nyomai vannak. Az álmoskás oszmán kori vidéki városocska meg helyet engedett a két háború közti pompásan mondaine francia mandátum korabeli eleganciának, viszont a város nagy részében mégsem a történelemkönyv, sokkal inkább a napilapok külpolitika rovatának cikkei látszódnak megelevenedni: a polgárháborúban szétlőtt házak, vagy az izraeliek által lebombázott negyedek farkasszemet néznek az extravagánsan újjáépített Centre Ville Gucci és Prada kirakataival és a kormánycsapatok tankkal és sorompóval őrzött checkpointjaival.
.jpg)
Az persze sok dilemmát okozott, hogy tényleg bevállaljunk-e egy beirúti hétévégét, hisz' a Libanonból érkező hírek 2008 nyarán sem voltak még túlzottan megnyugtatóak. Ugyan a Hezbolláhval való kiegyezés, az új elnök és egy egységkormány megalakítása óta viszonylagos béke honolot a fővárosban, azonban a Dél és főleg az Észak, Tripoli környéke még mindíg igen veszélyesnek számított, olyannyira, hogy Nadim Tripoliban élő rokonai kategorikusan megtiltották neki, hogy meglátogassa ott őket. Így ő végül nem is jött, s Alberttel és Hans-szal mi is igen sokat vacilláltunk, de végül is felülkerekedett mindenkiben a kiváncsiság és a kalandvágy, így hamarosan a Beirút felé vezető autópályánál fekvő Someriyyé buszpályaudvaron találtuk magunkat, amint a buszvezetővel alkudozunk a buszjegy árán. Végül 400 líránál (ca. 600 ft) sikerült egyességre jutnunk, s másfél órányi buszozás, valamint a rémhírekkel ellentétben csak húsz perces határátkelős intermezzo után a cédrusokkal borított hegyekből leereszkedvén megpillanthattuk Beirút végtelen, szürke háztengerét és mögötte az igazi, tintakék tengert is. 
A városba beérve bizarr kép fogad: hatalmas betonblokkok, dugóban álló többsávos gyorsutak, zaj, romok, óriási építkezések, daruk, nyugati márkák reklámjai (ez főleg Szíria után hat szokatlanul) és párás meleg. Az ember feje még az első felfedezőséta után is zsong: az egyik pillanatban, az épülő üvegfelhőkarcolókra tekintve Dubaiban, máskor a római kormányzati negyedben, pár sarokkal arrébb pedig egy háborús film túlon túl élethű kulisszái közt érzed magad. Az utcán egymást váltják a legfrissebb Versace-kollekcióba bújt nőcik és a fejkendős, kabátos muszlim asszonyságok; a frissen épült mecsetek és a különféle keresztény felekezetek nagy műgonddal felújított templomai, a kormánypárti csapatok piros-fehér-cédrusosra és a Hizbollah sárga-zöldre mázolt ellenörzőpontjai, a kormánycsapatoknál persze az elmaradhatatlan tankkal. Minden teljesen skizophrén, még az újságárus is folyékonyan beszéli a franciát ÉS az angolt, a szemetet Pakisztánból vagy a Fülöp-szigetekről importált türkizzöld egyenruhás bérrabszolgák szedegetik az utcán, a dajkák és a rakodómunkások szinte kivétel nélkül fekete-afrikaiak, az összes nyugati márka, amerikai gyorsétteremlánc, valamint öböl-országbeli bank überdimenzionált reklámja borítja az építkezések állványzatait, s a négyzetkilóméterre jutó Porsche és Mercedes-sűrűséggel pedig valószínüleg csak a monte-carlói szállhatna ringbe. 
A város legnagyobb attrakciója kétség kívül az egykor a franciák által épített, majd a polgárháború után a tragikus sorsú Hariri miniszterelnök által életre hívott Solidere nevű cég által újjáépített Centre Ville, vagy Downtown Beirut negyed. Eme minden oldalról szigorúan őrzött városrészbe csak ellenörzőpontokon át lehet bejutni, ahol tényleg belenéznek az ember táskájába. Dehát lényeg a biztonság... egyébként ottlétük alatt is a levegőbe röpítettek valakik valamit, de mi erről szerencsére csak már Damaszkuszba visszaérve a rémülten minket interview-oló barátainktól értesültünk. Beirútban semmit nem láttunk vagy hallottunk, s nem is lehetett érezni semmilyen feszültéget. Úgy látszik, egy kisebb merénylet arrafelé mindennapi dolog...
On the way back from Stuttgart I had the luch to take some fabulous pictures of Vienna from above, voilá:
Damaszkusz számomra egyik legszimpatikusabb vonása, hogy nagyon közel van Libanonhoz. Ugyan sajna momentán semmi jó hírt nem hallunk az országról (igaz, hogy a múlt hónap óta legalább van egy új elnökük, meg egy egymásmellé kényszerített tagokból felállt "egységkormányuk"), a lövöldözések még mindíg nem tűntek el teljesen a hírekből. De a helyzet a médiák szerint nem rossz, de azért örvendek, hogy nem oda megyek arabkurzusra. Viszont egy hétvége bele kell hogy férjen, a Közel Kelet Svájcát, azon belül is Bejrútot, ahol a közhiedelem szerint a bárokban a lányok az asztalon táncolnak, ezt semmiképp sem hagyhatom ki :)
